Non plus ultra

41 éves vagyok. A nevem Mária. Könyvelő voltam, álmatlanságban szenvedtem, így elkezdtem éjszakánként sütni. Egyedül éltem, így magamnak robotoltam a konyhában. Mindezt azért mondom el, hogy jobban el tudj képzelni. Azóta nálam mindig édességhullámok rezegnek. Most is. Késő este a konyhában ülök, narancsos, diós pite illata kúszik ki a nyitott ablakon, a gangon át a többi lakás felé az udvaron. Képzelem, ahogy sóvárognak utána egyesek. Az első megrendelésemet is így kaptam. Elment az ablak előtt az egyik szomszéd lakó, majd rövid habozás után becsengetett, és megkérdezte, ismerjük-e egymást valahonnan. Nem értettem, miért gondolja ezt, amíg ki nem bökte, hogy lakásomból pontosan a nagymamája almás pitéjét érzi illatozni. És azt akarta, hogy adjam meg a receptet. De én inkább megsütöttem neki, és részben így kezdődött a második karrierem.

Az ingatlanügynökök azt mondják, egy lakást is könnyebb eladni, ha sülő kenyér szagát érezni benne. A lakótárssal nem ismertük egymást, de körülbelül egy korúak lehettünk, ami azt jelentette, hogy nagyanyánk ugyanazokat a hozzávalókat, technológiákat és recepteket használta. Az imént ott tartottam, hogy könyvelő voltam. Ma már csak a vállalkozásom ügyeit számolgatom, de száraz számszaki tudásom nagy segítségemre volt, hogy sikert érjek el a konyhában. A sütés esetében nagyon jóban kell lenni a számokkal, minden gramm, minden egyes hőfok és minden perc számít.

Amikor az álmatlanság kezdődött, nagymama receptjeit kezdtem el sütni, talán a halála hozta az álmatlanságot, és valami vele kapcsolatos ténykedéssel igyekszem feldolgozni a gyászt. Azt hittem régebben, hogy mindenki olyan jó megfigyelő, mint én. De nem, még mit nem! Az emberek nem tudják, mitől volt olyan az a pite vagy mézes, amit akkor ettek, amikor gyerekkoruk hétvégéit a nagyinál töltötték. De én tudom. Nagyon jó a memóriám.

Gyerekkoromban megfigyeltem, mit hogyan csinál a mama, így pontosan tudom, mi kell a nagyi sütijéhez. Le is írtam a receptjeimet. Számtalan blog foglalkozott abban az időben nosztalgiasüteményekkel, meg békebeli fogásokkal, amikor én kezdtem. De engem azért kaptak fel megítélésem szerint, mert azt ígértem, elkészítem a gyerekkorunk sütijeit és ezt be is váltottam. Mindegy volt a személyem, mindegy volt, ki voltam én, mert a blog az olvasókról szólt. Hamarosan özönleni kezdtek hozzám az üzenetek. Az emberek leírták, milyen volt a nagyijuk almás pitéje, hogyan omlott a tésztája borsónyi darabokra, vagy hogyan ragadt a villára a pontosan jó állagú karamell a dobostortáról és éppen két és fél fentire tudták elnyújtani, mielőtt szétszakadt.

Az emberek eljönnek hozzám és süteményt rendelnek nálam. Viszik keresztelőre, ballagásra, esküvőre, lakodalomba. Újabban halotti torra is. Legjobban az almás pite, a Rákóczi-túrós, és a zserbó, karácsony táján a bejgli és a non plus ultra megy. Abból élek, hogy az emberek nem tudták, mi a titok. De én tudom. Cukrászdát csinálok az emlékeimből. azóta kivirult az életem, sok emberrel állok kapcsolatban. Mint említettem, könyvelő voltam, de annak vége. Most mennem kell, megint csengetnek, talán belém szeretett valaki, mint a kenyérillatú lakásba a vevők. Miért lenne más a helyzet velem?